Budapest_ostroma_1945
Belföld // 2020.02.11

Az emlékezés szabadsága

Budapest második világháborús ostromának végét jelzi a mai dátum, hiszen február 11-e van. 75 év telt el azóta. A mögöttünk hagyott hétvégén mindenki megemlékezhetett arról, amiről szeretett volna és olyan módon, ahogy méltónak érezte.

A magyar székesfővárost sújtó eseményeket személyesen megélők már csak maroknyian maradtak életben. Leszármazottjaik hallhatták az ostromról titokban, majd később már nyíltabban elmondott történeteiket. Hova, melyik parkba temették a tüzérségi tűzben is vízért vagy kenyérért sorba álló szomszéd bácsit, hol lőtték le a sebesült katonákat a részeg felszabadítók, hol bújtatták a fiatal lányokat a győzők elől a légópincékbe szorult fővárosi lakosok, akiknek a mennyből az angyal helyett a földi pokol hetei jöttek el 1944/45 telén. Arról is meséltek, hogy a „felszabadulás” után hogyan skandálta az egész rommá lőtt utca népe, hogy „Patrul”, hívva a szovjet katonai rendészek őrjáratát az erőszakoskodó sajátjaik megfékezésére. Szóltak arról is, hogy miként takarították el a romokat naponta egy tál levesért fel nem robbant aknagránátok és más tüzérségi lövedékek maradékai között, vagy hogyan rettegtek attól, hogy a szovjet napszámból hosszú „malenkij robot” lesz. Aztán mire úgy-ahogy rendbe rakták a várost, máris jött a „fordulat éve” és a katonai megszállás politikai megerősítést kapott. Így is maradt 1989-ig, röpke két szabad szabadságharcos” hét kivételével. A névtelen többség, a légópincék népe csöndben tűrt mindent, némán vagy csak suttogva nevelte fel utódait. Ők lettek akik 75 év után megtörhetik a hallgatást, a velük született, öröklött traumát. A lelki fájdalmak feldolgozásának legsikeresebb módja a történtek elbeszélése, a súlyos lelki teher megosztása embertársainkkal és magunkat megnyugtató narratíva kialakítása, ha igazságot nem lehet lelni. 

Senki nem fog bocsánatot kérni, senki nem támasztja fel a katonai temetőben nyugvó katonákat, a romok alá elkapart rokonokat, a felszabadulás után éhen halt gyermekeket. Senki nem fogja begyógyítani ezeket a sebeket. Beszélni, emlékezni azonban nem lehet tilos senkinek sem! Meg kell adni mindenkinek a lehetőséget, hogy méltó módon emlékezzen meg saját vagy elődjeinek hősiességéről, fájdalmáról, néma kötelességteljesítéséről és veszteségéről. Harcoljon, szenvedjen bármelyik oldalon.

Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a múlt szörnyű eseményeit nem józan ész szülte, és nem is az fogja feldolgozni, hanem az emlékezés keltette érzelmek kulturált kinyilvánítása. Ezért vannak az emberiségnek temetői, hogy évtizedek sírkőbe, fejfába vésett elveszett szeretetének fájdalma helyet találjon magának a hétköznapok közönséges terétől távol. Azonban Budapest minden utcája, tere, parkja és erdeje ilyen jelöletlen temetővé vált a maga golyónyomaival és emlékműveivel azokban a téli hónapokban.

Elég nagy ez a város, hogy mindenki megemlékezhessen benne arra és amire akar. Legyen szó politikai mítoszról vagy keserű valóságról. Lehet emlékezni a Duna rakpartján bronzcipőkhöz lehajolva, a Szabadság téren álló hatalmas Szovjet hősi emlékműnél, a Vérmezőn a Budai Önkéntes Ezred emlékművénél, avagy -az ostromból kitörőkre- központi emlékmű híján, a kitörés útvonalát járva a budai utcákon és erdőkben az egykori síroknál mécseseket elhelyezve. Ez utóbbi messze a legnépszerűbb kegyeleti célú rendezvény immáron hosszú évek óta. Nem látunk több ezer embert felvonulni a „hős felszabadítók” emlékműveinél és a sajátjaik ellen kényszerből bevetett „budai önkéntesek” monumentumánál, sem az idén pillanatok alatt kitalált és megrendezett önkormányzati politikai iránymutató megemlékezésen. Az emlékezők látható többsége így döntött. Kiválasztották a vérrel írt történelmi kínálatból a saját hőseiket, akikkel azonosulni tudnak. Az egészséges értékrendű embereknek pedig ezt illik tiszteletben tartani, pontosan úgy, ahogy Mindenszentek ünnepén vagy halottak napjakor sem akadályozunk meg senkit abban, hogy mécsest helyezzen el hozzátartozói sírjára, újra elsiratva azt.

De ha korunk zavarában már nem látnánk tisztán, akkor forduljunk az ókor egyik nagy művében leírtakhoz;

ANTIGONÉ: Gondold meg ezt: velem tartasz, segítesz-e?

ISZMÉNÉ: Terved hová vezet, milyen veszélybe mégy?

ANTIGONÉ: A drága testet két kezeddel bírod-e?

ISZMÉNÉ: Te mernéd eltemetni őt, akit tilos?

ANTIGONÉ: Testvéremet s testvéredet, ha nem követsz, De senki áruláson engemet nem ér.

ISZMÉNÉ: Irtózatos, ha egyszer tiltja ezt Kreón!

ANTIGONÉ: Attól, mi engem illet, ő sem zárhat el.

(Szophoklész: Antigoné)