Karacsony gyozelme
Belföld // 2019.12.25

A belpolitikai tér megváltozása

Ideje számot vetnünk a 2019-es évvel és ezzel együtt az elmúlt évtizeddel is a belpolitikai szempontokat figyelembe véve. Megváltozott a belpolitikai tér, miután az Európai Parlamenti választások után megtanultak a parlamenti ellenzéki pártok ideiglenesen együttműködni. Alapvetően az csodaszámba megy, hogy erre több, mint egy évtizedet kellett várni, azonban az ezt előkészítő folyamatok már jóval korábban megkezdődtek.

A Fidesz-KDNP (továbbiakban Fidesz) sikeresen osztotta meg az ellenzékét 2019-ig a centrális erőtér politikai stratégiájával. A kormánypártok középen, a két szélen az egymással ideológiai különbségek és más sérelmek miatt együttműködni nem akaró ellenzéki pártok. Ez a felállás 2018-ig biztosította a Fidesz számára a szükséges, többnyire 2/3-os törvények elfogadásához szükséges parlamenti többséget és mozgásteret. Ennek a politikai felállásnak a konzerválása érdekében módosították a választási törvényt a kormánypártok a 2014-es országgyűlési választásra. Ez az új, a lakosság politikai hovatartozását is figyelembe vevő módon átrajzolt körzethatárokkal és az egyfordulós rendszerrel ellátott rendszer egyértelmű előnyhöz juttatta Orbán Viktor pártját. A politikai helyzet ilyen módon való manipulációja nem új dolog, már Periklész is alkalmazta közel 2500 évvel ezelőtt.

A centrális erőtér lebontását a Jobbik kezdte meg 2016-ban, saját maga megsemmisítésével. A politika öngyilkos merénylőjeként fogunk emlékezni Vona Gáborra, a „néppártos likvidátorra”. A meghasonlott pártelnök úgy gondolta, hogy a kicsivel több, mint egymilliós szavazótáborát hosszú távon egyben tudja tartani akkor is, amikor fű alatt szövetséget köt az ellenzék többi pártjával. A műtét sikerült, a beteg belehalt. A Jobbik sikeresen számolta fel a centrális erőteret, azonban a párt kiheverhetetlen veszteségeket szerzett. A nevükben baloldali és liberális pártok oldalán gyakorlatilag csak a közönségességének mértékében tud labdába rúgni az egykori nemzeti radikális párt. Ebből mára a nemzeti szót ki is húzhatjuk. Ennek a formációnak pedig Magyarországon nincs jövője, ma körülbelül a választásra jogosultak 6%-a támogatná a formációt. A következő évtizedben már nem érdemes számolnunk a Jobbikkal, mint jelentékeny politikai erővel. A belőle kivált Mi Hazánk elnevezésű formáció pedig rossz ütemérzékkel lépett a szakítás és önállóság útjára, akkor, amikor a Jobbikban már csak „a legalja” maradt, akkor amikor a szavazótábor jórésze már hátat fordított és elátkozta ezt a formációt. Hiába várta Toroczkai úr az EP, majd az önkormányzati választásokon való áttörést, az elmaradt. Ezzel a Mi Hazánk eljátszotta a neki kiosztott szerepét, ahogy korábban Simicska Lajos is.

A fenti művelet kisstílű másolatát adta elő Szél Bernadett és Hadházy Ákos irányítása alatt a LMP is. A párt önállóságáért küzdő Schiffer András irányítása után 2016-tól az előbbi két személy követte Vona Gábor mintáját. Feloldódni, átlépni, egy oldalra tömörülni. A 2010-es meglepetéspártból így lett szabad préda az „ellenzéki oldal nagyobb pártjai számára”. Ezzel a formációval sem érdemes számolnunk a következő évtizedben.

A Jobbik és az LMP utolsó merényletéből Gyurcsány Ferenc Demokratikus Koalíciója és a liberális Momentum tudott építkezni. A felszabaduló „antiorbánista” szavazókat és a szavazókorba érő korosztályt ez a két párt tudta megszólítani az Európai Parlamenti és az önkormányzati választásokon is leginkább. A receptjük egyszerű. Stabilitásuk és aktivitásuk miatt ezek a formációk voltak a szavazók látóterében. A többi ellenzéki párt megpróbálta megspórolni a munkát és a kommunikációt a 2019-es választásokon. Ennek meg is lett az eredménye, a két párt együtt a választásra jogosultak közel 20%-át tudja megszólítani. Ezzel megkerülhetetlenekké váltak az ellenzéki térfélen, ők osztják a lapokat.

Ebből a helyzetből pedig a többi „kényszerutazó pártok”, (az LMP) a Jobbik, MSZP húzza a rövidet. Azt jelenti, hogy a DK és a Momentum nélkül ők lényegében már csak az „összellenzéki” összefogásban bízhatnak. Ha egyszer csak úgy dönt a két nagy, hogy nem tart rájuk igényt, akkor ezek a pártok a parlamenti küszöb alá fognak esni, a szavazótáborukat pedig magába olvasztja a DK és a Momentum. Az is elképzelhető, hogy ezt a játékot egyenként fogják végrehajtani a fenti két párttal, hogy a költségeket és a politikai veszteségeket minimalizálják.

Ezzel pedig vissza is fog állni az 1990-től 2010-ig ismert kétoldalú (valójában három) politikai tér. Az egyik oldalt a jobboldal, a másikat pedig egymás szövetségesei a baloldal és a liberális tábor alkotja. Persze felhozhatnánk másféle törésvonalakat is, de talán legjobban a hagyományos értelmezés szerinti a „népi” és „urbánus” szavazói rétegek szembenállása fogja képviselni a következő időszakot.

Így a Fidesz kényes helyzetbe kerül, ugyanis egy ilyen kétoldalú politikai térben a mozgástere le fog csökkenni, a következő választásokon várhatóan csak a feles, azaz egyszerű többség elérése lehet majd cél a mandátumok tekintetében. Ezt a rendszert pedig a következő évtized végéig (2030) képes is lenne működtetni a Fidesz, ha a miniszterelnök egészségi állapota is kitart addig. Ez az időpont, amit maguk számára is kitűztek, ennyi ideje maradt a kormánypártoknak. Orbán Viktor nélkül pedig nincs Fidesz. Ez következik a jelenlegi helyzetből.