erdekek_baratok_ellensegek_sakk
Belföld // 2019.06.24

Magyarországnak csak barátai lehetnek?

Korunk politikai újságírását átjárják a különböző szövetségekben, szövetségesekben, idegen hatalmakban való reménykedések kísértetei. Egyszerű logikai képletet jelent mindent mondjuk két világhatalmi tömb közötti folyamatos küzdelem bemutatása úgy, hogy kicsit vagy jobban is egyik, vagy másik szereplőt futtatja a cikkíró. Titkon remélve, hogy művével talán Ő is hozzásegíti hazáját külpolitikai orientálódásában, de legalábbis azokat az olvasókat, akik valamilyen módon beleszólhatnak a világ nagy dolgaiba. Az ilyenfajta reménynek több fajtája is létezik.

Az egyik, amikor az illető meggyőződésként vallja magát egyik vagy másik állam melletti barátság vagy szövetség hirdetőjének. Ennek a fajtának van a professzionális és az amatőr kategóriája is. Az egyik pénzért teszi, a másik hitből. Ez lényegében egy olyan lobbitevékenység, amelyiknek komoly hatása lehet a politikai közbeszéd kialakítására, a közvélemény alakítására, ellenkultúra és ellenvélemények megkomponálására. A különböző politikai érdekcsoportok és követőik számára fontos megmutatni azt a külső irányt, amerről az adott csoport, párt a „politikai-gazdasági-hatalmi” felmentősereget várja, illetve leleplezni a politikai ellenfelek ugyanilyen jellegű munkálkodásainak nem nyilvános részét. Manapság egyes pártok számára kedveltnek tűnik az Egyesült Európai Államok koncepciója, a „több Brüsszel, kevesebb Budapest” gondolata. A két világégés közt meg vérre menő viták dúltak hazánk külpolitikai orientációja tekintetében is a napi és hetilapok hasábjain. Ki a németbarát, ki az angolszászok kegyeit kereső, ki a bolsevista? Mindig kellett egy külső megmentő a nép véleményét formáló írók és a pártok számára is. Minél inkább kisebb egy ország, annál inkább szükséges figyelni a „nagyok” játékát. Ha tüsszent Brüsszel, holnap az orrát fújja egész Budapest? Azért nem teljesen van ez így, de vannak, akik ezt óhajtják.

Érdemes felhívni a „szövetséghirdető” egy másik fajtájára is a figyelmet. Azokra, akik az adott magyar kormány külpolitikai lépéseit önmagában komolyan veszik. Azokra, akik egy-egy látogatásból vagy kézfogásból már komoly irányokat vélnek felfedezni és kijelölve látni. Ilyennek tekinthetők a magyar jobboldalon Izrael-barát politikát hirdető személyek is. (Hacsak nem a fentebb ismertetett lobbicsoport tagjai. De legyünk most elnézők egy kicsit.) El lehet hinni azokat a vidám szólamokat, amik a budapesti zsidó reneszánszról szólnak, Netanjáhú és Orbán közös fotóin is lehet csüngeni, azonban a helyzet egyszerűen csak annyi, hogy Magyarország kényszerből barátkozik. Ha tetszik, ha nem a német megszállás alatt lévő Magyar Királyság területéről deportálásra került legalább 600 ezer zsidó személy, a vagyonuk tekintélyesebb része pedig itt maradt. A deportálásból visszatértek pedig részben vallásukat, (de kapcsolati hálójukat csak részben) vesztett emberekként asszimilálódtak, vagy kivándoroltak. A magyarországi zsidóság lényegében korunkra megsemmisült. A kártérítési igények meg csak egyre jönnek és jönnek. Hát megy az időhúzás a barátkozással és a kormánynak tetsző helyi vallási képviselőknek az illendőségen felüli jutalmazásával.  Az újságok hasábjain meg már-már Izrael Magyarország legnagyobb szövetségese, mert vannak, akik elhiszik a kommunikációs fogásokat, azért, mert „rajtuk is” keresztülmegy. Nehéz eldönteni, hogy el is hiszik, amit írnak, vagy csak szolgai módon teljesítik a karaktergyártás napi követelményeit. Az is lehet, hogy egyszerűen kétsíkú gondolkozást engedhetnek csak meg maguknak. A végeredmény tekintetében talán mindegy is.

Bármelyik fajta fenti újságíró termékét is olvassuk egy dolog hiányzik nagyon. Annak a megállapítása, hogy Magyarország is ugyanúgy politikai-gazdasági-hatalmi kényszerek közt manőverező állam, mint a többi ilyen versenyző. A fő probléma, hogy a politika tengerén járnak nagyobb hajók is, mint a miénk. Olyanok, amelyek a mi hajótörésünk esetén nem a hajótöröttek mentésében fognak majd segédkezni, hanem a szabadon hagyott tér saját maguk érdekében való felhasználásában fognak élen járni. Ebben a vég nélküli manőverezésben nincsenek barátaink, maximum csak azok, akik már a tenger fenekén vannak, a történelem dicső roncsai. Azonban ellenségeink meg nem lehetnek, mert saját hajónk nem bírna ki egy komolyabb ütközést. Marad az integetés, a kereskedelem, a mosolygós követségek sora, és néha az egyik hajóról a másikra való átkiabálás, a szomáliai kalózok módjára, motorcsónakkal érkező „menekültek” előli gyors cikk-cakk irányváltoztatások, nehogy fel kelljen őket engedni a vidám hajónkra. Az „európai uniós széljárás” kijelöli a hajónk irányát, attól eltérni sajnos egyelőre csak minimálisan lehet. A kapitány látja a térképet, nála van az iránytű és távcső is. Az, hogy miként lelkesíti az alárendeltjeit titkos kincses szigetek kifosztásáról, hadi sikerekről, más gonosz cselszövő hajósokról, tengeri veszedelmekről és mikor oszt dupla adag grogot, az az Ő dolga. Mindent el kell követni, nehogy lázadás törjön ki a hajón. Ez most szépen teljesül is. Van mese és mellé ital is.

A realitás az, hogy egy Németországtól gazdaságilag jórészt és emiatt politikailag is függő közepes méretű EU-s tagállamként egyelőre csak a tárgyalóasztal mellett érhetünk el korlátozottan külpolitikai eredményeket, ahol barátaink nincsenek, csak olyanok, akik társaságunkból hasznot hajtanak, ezért megtűrnek a maguk „farvizén”, szívességekért -üzletért- cserébe. Magyarország ezért mosolyogva fizeti a védelmi pénzeket. Azonban, akiknek fizetünk, azok nem a barátaink, de nem is az ellenségeink, mert ahhoz túlságosan gyengék és szegények vagyunk, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak. Bármilyen külföldi hatalom szövetségesnek való beállítása ezért gyakorlatilag naivitás. Magyarországnak csak érdekei vannak.