Ciganyok_orbani_nepessegpolitika_margoja
Belföld // 2019.03.05

„Szaporodjatok, sokasodjatok” – az orbáni népesedéspolitika margójára

A mai magyarországi, ún. jobboldal gyakorlatilag minden szegmense egyöntetűen üdvözölte az orbáni családvédelmi- és népesedési politikát. Természetesen abba is érdemes lenne belemenni, hogy ugyan miféle jobboldaliság-definíció értelmében kritérium a nyakló nélküli biológiai reprodukció, a puszta kvantitás, amit ráadásul mintegy ’meg is fizetnek’. Azért arra ügyeltek, hogy formálisan legyenek benne olyan minőséginek kikiáltott kitételek, mint például a házasság, ami eredetileg egy szentség lenne, nem pedig papíralapú társadalmi szerződés.

Ha az ember jár-kel a városban, egyáltalán nem azt tapasztalja, hogy kevesen lennénk, sőt éppen hogy annyian vagyunk, hogy a tömegközlekedési eszközökön már utazni sem lehet. Érdemes és érdekes is lenne afelől kérdezni a potenciális gyermekvállalókat, hogy tulajdonképpen mi akadályozza meg őket a nemzésben-szülésben, vajon tényleg csak a rövid távú anyagi helyzet, vagy esetleg egy sötét jövőkép, a bizonytalanság, a kiszámíthatatlanság, vagy esetleg az emberi minőség olyan szintű romlása, amin egy mennyiségi mutató nem hogy javítana, hanem éppenséggel csak ront.

Ami ugyanis szintén szembeötlő, és az érzékeny ember számára folyamatos romlást mutató, az a minőségi aspektus; mindenfelé céltalanul lődörgő, a puszta létfenntartásért küszködő biorobotokkal találkozhatunk. Sajnos azt kell mondani, hogy a gyermekes családok is igen lesújtó képet mutatnak, nagy valószínűséggel ugyanezt az embertípust fogják csak perpetuálni.

Persze, értjük mi, azt azért mégsem lehet mondani, hogy ’szülni kell, jó fogyasztókat kell a világra hozni, mert különben ki fogja félévente megvenni az új mobiltelefont, meg ki fogja felvenni a hiteleket, no és (a retorikailag megregulázott) bankoknak is szállítani kell ám az új ügyfeleket.’ Meg valakiknek ezt az élősködő réteget is el kell tartani, mely mind fent, mind alant megtalálható; az ’alantiak’ biztosítják a középen állók kordában tartását, és így a jelenlegi ellenhierarchia korlátlan uralmát.

Önmagában persze egy minőségi reprodukció nem lenne rossz: például lehetne a gyermekek tovább tanulását támogatni, amiből a szülő még nem, de majd az utód nagyon is fog profitálni. Érdemes lenne jutalmazni azt is, ha valaki tanult, és nem csak már eleve –ki tudja, miként szerzett- vagyonnal rendelkezik, mert egy szellemi-értelmiségi cenzus talán mégis inkább a minőség irányába mutatna. Nem tudni, miféle jobboldaliság az, ahol az az elv érvényesül, hogy minél többen vagyunk, annál jobb, mikor még a munkafeltételek sincsenek megteremtve, és a lakásárak emelkedése folytán lassan már egy harminc négyzetméteres lakáshoz jutás is csoda, már annak persze, aki nem örökölt, nem mutyizott, illetve nem hajlandó beállni tenyészállatnak, belefásulva az egész örök körforgásba, mondván, hogy ’majd a gyerekemnek jobb lesz’. Ugyan, mégis mitől lenne jobb a szegény kis születendő jobbágynak? Majd ő is ugyanezt fogja mondani, és a kör sohasem zárul be.

Ez a fajta népesedés teljességgel baloldali vonásnak mondható, ugyanis a népességnövelésnek csakis akkor van értelme, ha például egy nemzet egy háborús, vagy egyéb katasztrófa okán kivérzett, illetve ha egy organikus társadalomról van szó, ahol egy kvalitatív, formaadó elv érvényesül.

És azt se higgye senki sem, hogy pusztán csak egy biológiai funkciónak való ösztönszerű engedelmeskedéssel letett valamit az asztalra. Épp elég bamba képű, gyermekét pökhendien tologató kismamával találkozhatunk, hogy tudjuk, ez mit sem ér önmagában. Erre lehetne azt mondani, hogy de a nevelés…no de a nevelés sokrétű, a gyermeket, a hozott alapokon túlmenően számtalan hatás éri, nincs garancia semmire, és még a legjobb esetben is egy kisdobos-etikával bíró (’magyar ember evés közben nem beszél’!), nem szemetelő ’jópolgár’ prognosztizálható. Az pedig nagyon kevés. Lehetne mondani, hogy a semminél ugyan több, és ez is igaz. De a mennyiségből nem lesz minőség.

A minőség, a kvalitás, önmagában hordja a vertikumát, és ugyan teljesen definitív módon ez sem teremthető meg, de törekvéseket lehetne rá tenni.

Ez azonban, úgy tűnik, nem cél, és a mostani népesedéspolitikai kísértetiesen emlékeztet az 1949-53 közötti Ratkó-korszakra, bár akkoriban a II. világháború veszteségei még talán indokoltabbá is tehették az intézkedéseket. Már egy korábbi írásban kitértünk a proletárság benső értelmére, és ez a fogalom e téma kapcsán is felbukkanhat, hiszen teljesen világos, hogy a jelenlegi politikai garnitúrának mi is a politikai alanya. De erről már F. Nietzsche úr is érzékletesen írt:

„Tanítom: a csorda egy típust igyekszik fenntartani, és mindkét oldalról védekezik, védi magát azoktól, akik elfajzottak (bűnözők stb.), valamint azoktól, akik kiemelkednek belőle. A csorda a mozdulatlanságra és a megtartásra törekszik, nincs benne semminemű kreatív elem.”

Sok probléma sokkal inkább a túlnépesedésben keresendő, és ugyan nem akarjuk a témát teljesen a materialitás területére terelni –noha úgy tűnik, az orbáni ’jobboldali’ népesedéspolitika nagyon is azt teszi- , de tény, hogy ha mondjuk a világ népsűrűsége egy pár száz évvel ezelőtti állapotra csökkenne  vissza, viszont az anyagi civilizáció megmaradna a mai fokon, a szociális és gazdasági kérdések feltehetőleg jelentéktelenekké válnának.

Dolgos kezekre van tehát szükség egy olyan világban, ahol a munka teljességgel gépies, robotszerű, lélektelen folyamatokra redukálódott, a vidék ellenben elnéptelenedett és szinte élhetetlenné vált; mindez a munka jelenlegi deszakralizálódott, és ekként infernális jellegét erősíti.

Több szempontból is nyilvánvaló, hogy az Orbán-rendszer a posztkádári berögzültségekre épít, és alapvetően neoliberális-materialista alapokon áll, nyakon öntve mindezt egy álkeresztény, giccses nemzeti mázzal. Jelen esetben mindez meg van még fejelve egy szentimentális, ízléstelen kispolgári gyermekkultusszal, és a gyermeknek, mint identifikációs eszköznek, egyfajta ’státusszimbólumnak’ a használatával.

Az ókori tradicionális indoeurópai tradíciók csak egy fiúgyermek nemzését tekintették ’kötelességnek’, akit megkülönböztettek a többi leszármazottól, és mint mondottuk, mindennek is csak egy organikus, felülről vezetett, valódi hierarchikus társadalomban lehet jelentősége, ahol generikus lehet táplálni egy kontinuus értékrendet. Azon kívül egy szellemi értelemben vett elitnek egészen másként kell a családalapítás kérdéséhez hozzáállni, mint egy alacsonyabb nívón álló embernek, hiszen ez csak a proletár (proles=ivadék, utód) számára lehet önmagában való eredmény, akinek egyetlen kreatív képessége kimerül az utódnemzésben.

Az említett, de jelenleg nem létező elit számára lehet iránymutató a nietzschei gondolat: „A férfit a háborúra kell nevelni, a nőt a harcos felfrissítésére; a többi ostobaság.”

A gyermekvállalásnak jóval többről kell szólnia, mint egy hím és nőstény more ferarum (vadállatok módjára) végzett közösülésből származó poronty tutujgatásából, Facebook-os pelenkafotókból, mümmögésből-nyümmögésből, ujjongatásból.

Természetesen a fentiek figyelembe vételével senkit sem akarunk eltántorítani a gyermeknemzéstől vagy szüléstől, amely lehet egy érték felelősségteljes és örömteli világra hozatala.

De férfiak! Mielőtt nemzenétek, először önmagatokat nemzzétek! És kérdezzétek meg magatoktól, tényleg tudtok-e Atyák lenni?

Nők! Mielőtt szülnétek, először önmagatokat szüljétek meg! És kérdezzétek meg magatoktól, tényleg tudtok-e Anyák lenni?