Csaladi_potlek_csekk
Belföld // 2019.02.15

Demográfiai számháború

A vasárnapi Orbán évértékelőn bejelentett 7 pontos családvédelmi akcióterv bejelentése és sok tekintetben magyarázatra szoruló kiforratlansága témát adott a hazai sajtónak, ahol a minősíthetetlen fröcsögéstől a korrekt kritikáig sok minden megjelent. Külföldön meg szimplán azon háborodtak fel egyes sajtóorgánumok, hogy Magyarország nem bevándorlásból, hanem népszaporulatból kívánja javítani demográfiai mutatóit.

A magyar jobboldal alapvető tézise és félelme a nemzethalál víziója, ami frusztrációként jelenik meg amióta a nemzetben gondolkodik a hazai politikai elit és követőinek egy része is. A feloldódás félelme az idegen népek tengerében. Kezdődött mindez még az Osztrák-Magyar Monarchia idején, amikor a magyarok arányát meghaladta a többi nemzetiség aránya a Magyar Szent Korona Országaiban. Ez csak fokozódott Trianon tragédiájával, amikor is a magyarság harmada a gúnyhatárokon túlra került. A megmaradt, majd az 1941-re visszatért területen jelentős kisebbségként (etnikai és vallási) maradtak a németek (533 ezer fő), románok (1,05 millió) és a zsidók (725 ezer fő). 1941-ben 14 679 573 fő volt a Magyar Királyságban élő magyar állampolgárok száma. A nemzetállami gondolat és a megszállást megvalósító német hatóságok zsidókat érintő deportálásai egymást erősítve hatottak 1944 március 19 után. Ekkor ugyanis körülbelül 437 ezer magyarországi zsidó személyt szállítottak el Magyarországtól a Lengyel Főkormányzóság területére a megszállók és kiszolgálóik. A Második Világháborúban 830–950 ezer magyar állampolgár veszett oda, azt követően pedig a német kisebbség több, mint fele került deportálásra. A kitelepítés lebonyolítására felállított Népgondozó Hivatal adatai szerint a magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint teljes ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946–47-ban kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig még kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe. 1980-ig nőtt is az össznépesség, elérve az akkori csúcsot a 10,707 millió főt. Ez csökkent szépen és egyenletesen 1991-ig, 10,373 millióig. Itt még 1,85-ös termékenységi arányszámot láthatunk, ami 2011-re történelmi mélypontra, 1,24-es adatra módosult.

Azonban a 1990 és 2010 közti időszak legszegényebbek gyermekvállalását is ösztönző, megélhetési jellegű családtámogatásoknak köszönhetően a hazai cigányság létszáma a KSH felmérése szerint addigra 876 ezerre nőtt. Tehát az 1990 és 2010 közti kormányok (így az első Orbán-kormány is) felelős abban, hogy megengedték azt, hogy a jórészt családtámogatásokból élő hazai romák száma aránytalanul megnövekedjen, aminek nem a „faji dimenziói” érdekesek legfőképp, hanem a mélyszegénység és kiszolgáltatottság terjedése azzal a bűnözéssel együtt, amit ez magával von. Ez megjelent a 2006 és 2010 közti politikában is, mint az országot sújtó probléma.

A 2010 utáni családtámogatások rendszere alapvetően próbálkozik azzal, hogy ne a mélyszegény rétegeket (azaz lényegében a hazai cigányságot) támogassa tovább. Ezzel csak annyi probléma van, hogy annyira a módosabb, felső-középosztálybéli fiatalokat támogatja a rendszer, hogy a szerényebb lehetőségekkel bíró magyaroknak sem jut a támogatásból, hacsak a családi adókedvezményt nem ide számoljuk. Tehát a kormányt kár lenne rasszizmussal vádolni, mert nem csak a romákat, de az „alsóbb osztályokba” tartozó magyarokkal sem kivételez. Ezzel pedig lényegében az ideiglenes vagy végleges kivándorlásnak is kedvez inkább. A magyar lakosság szegényebb része inkább hajlandó külföldre menni dolgozni, mint a hazai roma lakosság. Ami viszont mindenképpen igaz, az az, hogy kiválóan el lehet adni ezt a rendszert kommunikációs mézesmadzagként. Aki nem ismeri a részleteket, vagy kevésbé tájékozódik, az azt hiheti, hogy a fiatalok számára megnyílt az államkincstár kapuja és ömlik a pénz. Azt mindenképpen helyes tendenciának könyvelhetjük el, hogy adókedvezményként hívható le az állami családtámogatások egy része, így a dolgozó embereket segíti elsősorban. Azonban az otthonteremtési támogatások bonyolultsága és a nehéz igényelhetőség be is betonozza a társadalmi mobilitás lehetőségét a többségi (dolgozó) társadalom tömegei számára is.

Lényegében az történik, hogy a Fidesz-KDNP elsősorban a saját fiatalabb szavazóbázisát is csak részben alkotó módosabb, nagycsaládos népréteget segíti ezekkel a családtámogatásokkal, ezekkel az Ő hűségüket óhajtják megkötni, miközben a családtámogatási és otthonteremtési rendszer általános jellegű nemzetmentő intézkedésként kerül beharangozásra. Ezzel a szerényebb társadalmi helyzetű hívő és nemzeti táborba tartozó szavazó is ki van elégítve, el van hintve a megmenekülés lehetősége a félelmetes nemzethaláltól. A szegényebbeknek jut az ideológia, a gazdagabb szavazóknak meg pénz is jár hozzá. Igaz, hogy a 2010 előtti elhibázott családpolitika helyetti intézkedések most legalább nem a mélyszegénységet növelik, hanem azoknak a pénztárcáját, akik kifejezetten nem rászorulók. A kormánypártok nem tesznek lépéseket az ingadozók meggyőzése felé, hanem erőteljesen koncentrálnak a saját szavazóbázisukra ezzel.

Azonban egy jól behatárolható kisebbség élősködésének a felcserélése egy másik kisebbség politikai megvesztegetésével még önmagában nem számít eredménynek és ettől nem várható a termékenységi arányszámok pozitív változása. Ehhez szélesebb körű otthonteremtési támogatásokra volna szükség, főleg annak a fényében, hogy milyen árdrágító hatása van ezeknek az állami segítségnyújtásoknak az ingatlanpiacra, ugyanis a támogatások felnyomják az árakat, a lakóingatlanok száma pedig csak nagyon lassan növekszik. Ezzel pedig a magyar fiatalok többségében nem gondtalan gyermekvárást, hanem azt a feltételezést erősítheti meg a kormány, hogy számukra családtámogatási és otthonteremtési szempontból ugyanannyit érnek, mint a nincstelen cigányok.