Soros György | Magyarország.ma
Külföld // 2019.02.09

Az érdekkörök alkalmazkodása, avagy fogásváltás: Oroszország helyett Kína?

Miközben a világ híroldalai változatos cikkekkel jelentkeztek az elmúlt pár hétben az évente Davosban megrendezésre kerülő Világgazdasági Fórumról, a lényeg bizony elsikkadt. Habár mind a magukat „jobboldalinak”, valamint a magukat „baloldalinak” aposztrofáló portálok ugyan kitértek az épp aktuális kirakatba tett közellenség megjegyzéseire, Soros György idézett mondatain kívül nem találkozhattunk a fórum távlati célkitűzéseivel, illetve bármilyen ilyen irányú elemzéssel.

Elemi fontosságú, hogy Soros György szavait mindenképpen figyelemmel kell kísérje a politika iránt érdeklődő. Habár az mostanra mindenki számára egyértelmű kell legyen, hogy Soros nem más, mint bizonyos bankár- és érdekkörök nyilvános szóvivője – és mint ilyen, kiváló célpontja a jelen magyar kormánynak, habár ők is tisztában vannak Soros kifutófiú pozíciójával -, azonban Soros, mint ilyenfajta szóvivő, ad információt, ami természetesen inkább egy jellegzetes összezavaró kommunikáció.

A fent említett - a megfelelő érdekkörök képviseletében a 2019-es davosi Világgazdasági Fórumon - a következő megjegyzéseket tette:

„...habár Kína nem az egyetlen totalitárius rezsim a világon, viszont az ilyenek közül a leggazdagabb, katonailag a legerősebb, és technológiailag a legfejlettebb. Mindezek Hszi Csin-pinget [A Kínai Népköztársaság elnöke] a világon a legveszélyesebb ellenfeleink közé emelik.”

Soros György szavaiban észre kell venni a többes számot. Nyilvánvalóan nem csak a davosi fórum esetleges többi, vele egy érdekkörbe tartozó szereplőit foglalta bele a fogalmazásába. Mire számíthat a világ, és mire számíthat Kína a majdnem nyílt deklarációtól, miszerint a Soros György képviselte érdekkörök számára eljött a nyílt konfliktusvállalás ideje, továbbá vajon milyen stratégiát folytatnak a következő évtizedben – esetleg két évtizedben?

A történelmi előzményekből röviden tudhatjuk, hogy Kína a ping-pong diplomácia keretein belül nyitott először nyilvánosan az USA irányába. Efajta diplomáciának nevezték, mivel pártutasításra a kínai nemzeti ping-pong válogatott meghívta az Egyesült Államok ilyen csapatát 1971 április 6-án. A játékosok és őket a történelmi eseményre elkísérő újságírók azok az első amerikai állampolgárok voltak, akik 1949 óta beléphettek az országba. Mi rossz volt egy sporteseményben – gondolhatná bárki, ám ez az első nyílt lépés volt ami az abszolút szuperhatalmi státusért folyó USA – Kína ellentéthez vetetett – ami jelenleg az USA – Kína kereskedelmi háborúnál tart, de akkor eredetileg az euro-ázsiai kommunista blokk ellen irányult.

Fontos látni, ezt a nyitást azonban az Egyesült Államok megfelelően előkészítette a Szovjetunióval való kapcsolatok látszólagos javításával, ami a Kínától való elhidegülést automatikusan magával vonta a szovjetek részére – mindez elkerülhető lett volna, ha a korabeli szovjet vezetők több belátással rendelkeznek. Hruscsov ugyanis a korabeli kínai vezetés szerint megállapodásra törekedhetett az Egyesült Államokkal és ezért nem támogatta a szovjet-oroszországi vezetés feltehetőleg a Quemoj és Matsu szigetek megszállására vonatkozó kínai tervet, amit a Tajvani kormány csapatai tartottak ellenőrzésük alatt. Emellett a szovjetek felbontották az 1957-es megállapodást Kínával az atombomba szovjet segítséggel való kifejlesztésére vonatkozóan – amit a kínai állampárt nem feltétlen a világon átívelő szocialista segítségnyújtás egyik megnyilvánulásaként értékelt akkortájt. Kína azonban saját erőből kifejlesztette az atombombát 1965-re, ezáltal „méltó” tárgyalópartnerévé vált bármelyik világhatalomnak – többek között az Egyesült Államoknak is.

Henry Kissinger és Mao Ce-tung, 1973 | Magyarország.ma

Henry Kissinger és Mao Ce-tung, 1973-ban

Kína szívélyesen fogadta titokban elsőként Henry Kissingert először 1971-ben, majd közvetlen utána Richard Nixon amerikai elnököt is 1972-ben, akit nem sokkal később Ronald Reagen látogatása is követett 1984-ben. Aki azt gondolta, hogy az Egyesült Államok normalizált viszonyra törekedett volna Kínával, azokat hamar kiábrándította a Mennyei béke terén, azaz a Tienanmen téren történt eseménysorozat 1989-ben. Érdekes módon az első amerikai elnök fogadása után nem egészen két évtizeddel egy ún. „demokrácia párti” tüntetés tör ki Kína egyik legfontosabb közterén, ami első nyilvános támogatója az akkori nemzetközi közvélemény előtt az Egyesült Államok volt. Felvetődik a kérdés, hogyha az USA célja a jó viszony lett volna, miért alkalmazta már itt is a manapság már klasszikussá vált „színes forradalom” kézikönyvet.

A lépések jól megfigyelhetőek, de a legfontosabb – ahogy mindig - lekövetni a tüntetők részére a beérkező támogatások forrásait. Sokáig tartotta magát a legenda, hogy a tüntetések fő anyagi támogatója a Pekingi Egyetem volt és a diákok önszerveződésének volt köszönhető, de a valóságban a források nagy része az akkor még angolszász hatalom alatt álló Hong-Kongból érkezett, illetve a Hong-Kong környéki területekről. Mivel az átjárás viszonylag nagy volt, és könnyedén lehetett akár készpénzt bejuttatni az országba. Jó példa erre, hogy csak a Shekou különleges gazdasági zónából 210.000 hong-kongi dollár „adomány” érkezett.

Shekou különleges gazdasági zóna, Kína. A térképen látható a Hong-Kongtól való minimális távolság.

Habár az Egyesült Államok terve nagyszabású volt, hogy Kínát és a Szovjetúniót egyszerre kényszerítse térdre, Kína túlélt és úgy fest, hogy a kínai diplomácia előre tervezésben lekörözte a szovjetet is. Kína alázatos gyártóüzem-országként magát eladva sikeresen lopta el, adaptálta és fejlesztette tovább a nyugati technológiákat – aminek érdekes és feltehetőleg hatásos megnyilvánulása lesz például a 2020-ban bevezetésre tervezett  közösségi kredit pontrendszer. Kimondhatjuk tehát, hogy habár a fejlett országok tartósnak tervezett bevételnövekedés miatt erősen támogatták akár diplomáciai eszközökkel is a Kínába történő gyártáskihelyezést, ennek következménye, hogy Kína 30 év alatt ledolgozta a technológiai hátrányát és mára már - például - a világ legerősebb szuperszámítógépeit építik meg saját erőből.

A jelek szerint tehát Kína nem csak megértette a nyugati modellt, de sikeresen is használta azt ki a saját hasznára. Mindez idő alatt a globalista világ tőkései továbbra is örvendeztek, hiszen a kínai kihelyezett termeléssel egy dolláron immár nem 50 centet kerestek, hanem 90-et, ami – ideiglenesen ugyan - jelentkezett haszonként is a globális nagyvállalatok beszámolóiban. Ekkortájt vált az „outsourcing” kifejezés a „jól csinálom az üzletet” szinonimájává a nyugati világban.

Mire számíthat Kína?

A jelek szerint az Egyesült Államok kétségbeesetten próbálja visszaszerezni pozícióit gazdasági téren, mialatt a közvéleményt megdolgoztatják alaposan a fejlett országok érdekköreihez tartozó újságok és televíziós, valamint internetes műsorok. Nehezen megemészthető, hogy Kína a céljához vezető úton jól halad, ami ugyan nyilvánosan nem deklarált, de feltételezhető, hogy a következő 25 éven belül a felvevőpiacon kívül másra ne legyen szüksége az Európai Unió és az Észak-Amerika országaitól. Ásványkincsekre és olajra viszont annál inkább. Emiatt került a legújabb – immáron a davosi fórumon nyilvánossá is tett - konfliktusba Kína a nyugati érdekkörökkel, mivel Kína nyíltan fektet be Afrikába, Ázsiába és Dél-Amerikába. Ezt a befektetést természetesen nem szabad szamaritárius tevékenységként felfogni Kína részéről, hiszen párhuzamosan ezen országok a Kína irányába történő eladósítása is folyik – igaz egyenlőre talán jobb feltételekkel. Mindezek mellett persze Sorosék megjegyzései magától értetődő módon nem a demokrácia és az emberi szabadságjogok dimenziójában értelmezendőek – habár ez a két tétel volt és lesz a fő csapásirány a Kína ellenes kommunikációban jobbhíján.

Donald Trump és Hszi Csin-ping találkozója a G20 csúcs után, Buenos Ariesben | Magyarország.ma

Donald Trump és Hszi Csin-ping találkozója a G20 csúcs után, Buenos Ariesben.

A fő érdekvonal a piacok egymás rovására megszerzése és megtartása, valamint az erőforrások feletti kontroll.

A lényeges kérdés számunkra Magyarországon, valamint a világ hasonló és rosszabb gazdasági és demográfiai helyzetben levő országa részére, hogy milyen vezető szövetségest akarunk magunknak? Az Egyesült Államok vezette „totális demokrácia” szerepel az egyik oldalon, aminek fő megfogalmazásaitól eltérni ugyan lehet, de cserébe súlyos árat kell fizetni a nemzetgazdaság lebontásával, államadósság túlvállalással és nem titkoltan a nemzetállamiság elvetésével. A másik oldalon ott van a jelenleg Kína és Oroszország által vezetett gazdasági és katonai tengely, ahol unortodox szocializmus és demokratikus egypártrendszer a jellemző, ám tisztán kivehető, hogy ezek vegytisztán nemzetállami érdekeket szolgálnak. Ezen az oldalon a fő kérdés nekünk, magyaroknak, hogy milyen nemzetállami kereteket hagynának meg ezek a nagyhatalmak, mekkora fokú önrendelkezést tarthatnánk meg, hogyha nyíltan hozzájuk húzna Magyarország?

A jelenlegi Fidesz-kormány egyenlőre még kiválóan lavírozik ott, ahol a „két tenger összeér”, ám ugyan az Ázsia-tengely Kína gazdasági és Oroszország katonai vezetésével jelenleg még mindig formálódik, de a jelek alapján a globalizált nyugat a következő 20 évben nehezen fog tudni érdemi választ adni erre a szerveződésre bármilyen katonai fenyegetésen kívül.